5+1 pont, ami megmentheti a magyar építőipart

Az elmúlt hetekben kikerült a szélesebb nyilvánosság elé egy építész szakmai fórumon elmondott beszéd, amelyben Lázár János, a Miniszterelnökség feje többek között arról is beszél, hogy az építésügyre vonatkozó szabályozás felülvizsgálatra szorul. Nem sokkal az eset előtt maga a Miniszterelnök is azt mondta, hogy radikális egyszerűsítésre lenne szükség a területen. Nézzük mindezt a gyakorlatban.

A fentiekre tekintettel kétség nem fér hozzá, hogy valamit nagyon ügyködnek „odafenn” az építőiparra vonatkozóan. Azon, hogy 2010 óta az építésügyre vonatkozó szinte összes jogszabály már ki lett cserélve, vagy gyökeresen megváltozott, most lépjünk elegánsan túl. Ne firtassuk, miért nem lehetett elsőre úgy átalakítani mindent, hogy jó legyen. Nézzük inkább azt, hogy ha már egyszer (jó, muszáj kimondani még egyszer, hogy újra) hozzányúlunk az ágazat problémáihoz, milyen jellegű változásokra lenne igazán szükség. Bár Orbán és Lázár szavai inkább azt engedik sejtetni, hogy az egész elsősorban a bürokráciacsökkentésről fog szólni, az eset jó apropót nyújt ahhoz, hogy kissé átfogóbban pillantsunk az egész magyar építésügyre.

Ehhez persze jómagam kevés volnék, mint segédmunkásban tűző napon az elszántság, így, bár segédmunkástól főépítészig voltam, vagyok már minden, ami ebben az ágazatban csak lehetséges, ezúttal olyan szakemberhez fordultam segítségért, aki az utóbbi években minden szabadidejét annak szenteli, hogy a magyar építőipar visszásságaira felhívja a figyelmet, egyúttal a kiutat is megmutassa a válságból. Koósz Mátyás, a Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület elnöke elsősorban a kivitelezés felől közelíti meg a kérdést. A problémák feltárására előbb gyakorlati példákat hozott fel, amelyek többségét mindenki jól ismeri.

Ilyen például a Várkert Bazár esete, ahol nem sikerült betartani sem az eredeti költségvetést, sem a határidőt, de legalább már mállik a vakolat a homlokzaton. Vagy ott van a kártérítési per a Tóváros Lakópark társasházai esetében, ahol a lakópark második ütemében készült társasházak kivitelezési és egyéb anomáliák miatt összesen 760 millió forint kár keletkezésére hivatkozva perelnek. A téma annyira kényes, hogy a kirendelt független szakértők visszaadják a megbízást. Ki nem fizetett alvállalkozók további 100 millió forintot követelnek a Tóváros 2010-es átadása óta.  (A fenti beszédes példák mellett idekívánkozik legalább említés szintjén az Esztergom–Budapest vasútfejlesztés is, ami folyamatosan változó határidők mellett már évek óta késében van.)

Koósz pár adatot is felhozott, hogy érzékeltesse, hol tartunk nemzetközi szinten. Egy átlag európai építőipari munkavállaló egy óra alatt ötszörös(!) értéket termel magyar kollégájához képest, de a dánok, finnek például a tízszeresét. Míg magyar építőipari szabadalom szinte nincs, (valljuk be, nem szeretünk túl sokat gondolkozni) Magyarországon 2013-ban az építőipari vállalkozások száma 93 ezer volt (azért ez még mindig jó biznisz), Szlovákiában ez a szám mindössze háromezer(!), az igazán pörgő Ausztriában pedig 32 ezer. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a közbeszerzések aránya Németországban 15 százalék, Magyarországon ezzel szemben 57 százalék.

Összefoglalóan: a magyar építőipart határidő és költségkeret túllépések, minőségi és hatékonysági problémák, életképtelen cégstruktúra, egyszemélyes táskás cégek (akik nem termelnek, hanem csak munkát közvetítenek) jellemzik, az építőipart ráadásul a magas közbeszerzési arány határozza meg.

A Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület nemcsak a tényfeltárásban jeleskedik, hanem egy több száz oldalas építőipari fejlesztési koncepciót is letett az asztalra. Én azt kértem az egyesület elnökétől, hogy öt pontban foglalja össze, milyen változásokat tart a legfontosabbnak, és olyan tömören fogalmazzon, ahogy csak lehet. Végül 5+1 pontban válaszolt, azt mondta, lehetetlen ennél rövidebben:

1.         Első és legfontosabb a szükséges építőipari struktúra megteremtése. Ez azt jelenti, hogy a fővállalkozó alatt maximum három alvállalkozói szint lehet. 3 eltérő méretben, saját munkaerővel és termelő eszközzel le kell fedniük a szerződéses állományuk nagy részét, és a munkavállalóinak 3 százaléka tanuló kell legyen, azaz rá kell kényszeríteni a cégeket, hogy vegyenek részt a képzésben. Ezeket az előírásokat közbeszerzések esetében is alkalmazni kell.

2.        Másodikként egységes és átlátható költségkalkulációs rendszer kidolgozása szükséges a német minta alapján, azért, hogy ne lehessen irreálisan alacsony áron dolgozni, mert az mindenre kihat, minőségre, lánctartozásra, határidőre, egyenlő versenyfeltételek hiányára.

3.         Tervezői díjszámítási rendszer is elengedhetetlen lenne a német minta alapján. Ez nem csak a kötelező díjtételekről szól, hanem pontosan megadja, hogy milyen kidolgozottságú tervszintek vannak, azoknak milyen tartalmi elemei, és azok alapján milyen pontossággal kalkulálható az adott projekt ára. Tehát ez nemcsak a díjról szól, hanem a tartalomról is. (A tervek minősége szintén befolyásolja a vállalási árat, minőséget, határidőt.)

4.         Egységes építőipari szerződés rendszerhez a szintén német VOB nyújthat megfelelő mintát. Ez szintén a költségeket, határidőt, lánctartozást kezelő eszköz, egyúttal a tisztességes piaci magatartás feltétele. Egységesen meghatározza, kiszámíthatóvá teszi, hogy a szerződéses partnereknek egymással szemben mik a jogai és kötelezettségei, és a műszaki tartalmat, az elvárható minőséget és az elszámolás módját is rögzíti. Nem kell minden projektre újra és újra kitalálni, csak le kell venni a polcról. Ezáltal minden szereplő hosszú távon tervezheti a költségeit, kötelezettségeit, jogait, nem a megrendelő jóindulatán és szubjektivitásán múlik a kifizetés.

5.         Felelősségi és munkakörök tisztázása. Jelenleg ezt elvi szinten jogszabály rendezi, gyakorlatban azonban működésképtelen. Ez az oka a minőségi és pénzügyi visszaéléseknek – jelenleg a felelős műszaki vezető orosz rulettet játszik.

5+1. Svájci mintára egy közép-európai építőipari 21. századi képzési központot kell piaci alapon létrehozni, mert európai szintű képzés nélkül reménytelen bármiféle változást az építőiparban elérni.

A Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület elnöke szerint a fentiek megvalósításával tudják a magyar építőiparban szereplők megvetni a lábukat a globális építőipari piacon, de ehhez még át kell állniuk a nagy hozzáadott értékű építési tevékenységekre a munkakereskedés és a bérmunka helyett.

Forrás